1 990 Ft
Az ár frissült 17.05.2024
A hórihorgas, csupa szeplő Nadine sosem hitte volna, hogy egy igazi szépfiú képes belé szeretni. Ráadásul Rick nem csupán jóképű, hanem okos és laza is, egyszóval az a típus, akiről minden tizenhat éves lány álmodozik. Nadine azonban nem csak álmodozni akar, ő át szeretné élni a szerelem minden szépségét. Mivel el akarja kerülni anyukája és nagymamája sorsát, akik tini lányként szültek gyermeket, ezért fogamzásgátló tablettát szed. Csak azzal nem számol, hogy egy gyomorrontás közömbösítheti a pirulák hatását… A fordulatokban gazdag, komoly témát feszegető regény bemutatja egy nehéz döntés minden kínját, felelősségét.Olvass bele!Részlet a műből:(...)1.Ha a tükörbe nézek, gyakran jut eszembe, hogy anyámnak igaza van. Szerinte engem biztosan elcseréltek a kórházban, amikor megszülettem. Máskülönben hogy a csudába lehetne az egy méter hatvanas, sötét, göndör hajú, szinte délies arcszínű Manuelának olyan lánya, mint én? Magasságom egy méter nyolcvanhárom centi, hajam vörös, és tele vagyok szeplővel. Bőröm sápadt, szempillám és szemöldököm fakó, a szájam pedig hatalmas. Soha sehol nem férek el rendesen, még a saját bőrömben sem. Jó, Bernd, az apám majdnem két méter magas. De az, ami a hajából még megmaradt, szőke, és nem vörös. Amit viszont dús szakálla látni enged az arcából, az inkább vörösnek, mint sápadtnak mondható. Egyébként Bernd majdnem 150 kiló. A 36-os ruhaméretemet tehát több mint valószínű, hogy anyámtól örököltem. Azt a gént pedig, ami miatt a hajam úgy csüng a fejemről, mintha egy tányér főtt spagettit öntöttek volna rá, azt hiszem, Irmának, a nagymamámnak köszönhetem. A magasságom az apámé, a ruhaméretem Manueláé, a hajam pedig Irmáé – és ezzel ki is fújt a családommal való mindennemű hasonlóságom. De ami miatt a leginkább különcnek számítok még saját családom körében is, az a tanulás. Én ugyanis szeretek tanulni. Az egyetlen ember, aki némi megértéssel viszonyul ehhez a tényhez, az a dédnagymamám. Egyedül neki köszönhetem, hogy nem kellett az óvodában halálra unnom magam, hanem ötévesen beírattak az iskolába. Ő járta ki, hogy gimnáziumba kerüljek, pedig Bernd és Manuela szerint már a szakközépiskola is bőven megfelelt volna. És szintén Dédi volt az, aki lebeszélte a szüleimet arról, hogy a kis-érettségi után kivegyenek a suliból, és elküldjenek szakmát tanulni. Dédi nélkül soha nem mertem volna átugrani a tizenegyediket, pedig a tanáraim meg voltak győződve róla, hogy sikerülni fog. Dédi nélkül soha nem járhattam volna franciafakultációra, a párizsi út pedig szóba sem jöhetett volna. Nélküle minden egészen másképp alakult volna. Így azonban az első padsorban ültem, amikor Mézière tanárnő október végén kihirdette, hogy a faktos csoport májusban öt napra Párizsba utazik. Nem tudnám megmondani, miért, de mindig is Párizs volt az álmom. És most itt a nagy lehetőség! Mézière azonban a következő mondatával rögtön le is lohasztotta nagy lelkesedésemet: „Négyszázharminc euró lesz az utazás.” Nevetséges összeg a többieknek, számomra viszont megfizethetetlen. Soha nem vettem a lelkemre, ha az osztály nélkülem ment sítáborba vagy osztálykirándulásra. Végtére is tudtam, hogy az építőiparban nehéz idők járnak, és Bernd soha nem tudhatja előre, kap-e munkát, s ha igen, mennyi időre. És ha Manuela azzal a pár ronggyal, amit a pereces hajlandó fizetni neki, megint az egyedüli családfenntartó lesz, csak a kemény spórolás segíthet. Ezért aztán elejétől fogva világos volt számomra, hogy jobb, ha a szüleimet nem is kérdezem a pénzről. Azokkal a korrepetálásokkal pedig, amelyeket adni szoktam, soha az életben nem kaparok össze ekkora összeget. Egyébként is annak a pénznek már rég megvolt a helye: könyveket, füzeteket és más olyasmit akartam venni belőle, ami Manuela szerint legalább annyira felesleges, mint maga az iskola. Ezért fordultam Dédihez. Nem mintha abban reménykedtem volna, hogy abból a kevéske nyugdíjából majd kisegít engem, hanem mert mindig szokott lenni egy-két fantasztikus ötlete. És valóban: alig telt el néhány nap, máris ott állt nálunk az ajtóban, és egy újságot lengetett az orrom előtt. – Megvan! – Kinyitotta az álláshirdetéseknél, és rámutatott egyre, amit sárgával bekeretezett. – „Minimum 180 cm magas fiatal hölgyeket keresünk vásári hosz-tesz-munkára. Jó fizetés.” – Felejtsd el! – mondtam. – Modelleket keresnek, nem zsiráfokat. Dédi kihúzta magát a 152 centijével, és csípőre tette a kezét. Kék szeme szikrákat hányt, hófehér haja pedig valósággal sistergett az elektromos feszültségtől. Dédnagymamám kicsi és törékeny, de egy zsarnok kérlelhetetlen ereje lakik benne. – Telefonálj! – követelte. – De én nem vagyok hölgy! – Próbálkoztam egy utolsó kifogással. – Tizenöt éves vagyok. – Még néhány nap, és tizenhat leszel! Egyébként pedig nincs az az ember, aki a magasságod láttán ne nézne felnőttnek. Igaz, fogalmam sincs, mi a csuda az a vásári hoszteszmunka, de majd mindjárt kideríted. – De… – Akarsz Párizsba menni vagy sem? Igen! Akartam Párizsba menni! – Space Hostess, Scheffler! Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – Egy nagyon hűvös, kimért női hang szólt bele a kagylóba, én pedig azonnal dadogni kezdtem. – Én… az… az önök… Dédi felhúzta a szemöldökét, mire gyorsan összekaptam magam. – A hirdetésükre jelentkezem. – 180 centis hölgyeket keresnek, ha jól tudom.(…)6.(...)Az utca a parkunk mentén vezetett, ahol mindig sétáltunk. Gondozott, erkélyes, tornyos homokkő házak sorakoztak az egyik oldalán, a park felől pedig terebélyes öreg fák szegélyezték, amelyek elnyelték a körút forgalmának zaját. Hamar megtaláltam a tizenötös számú házat. Habozva álltam meg a sárgaréz csengőtábla előtt, és hirtelen félelem töltött el saját bátorságom miatt. Csak harmadik nekifutásra sikerült megnyomnom a gombot, amelyen a Hellinger név állt. A kaputelefonból azonnal megérkezett a recsegő válasz: – Ötödik emelet, sajnos lift nincs. Az ajtónyitó búgott, és kinyílt a súlyos házkapu. Márvány járólapos és csempézett falú pazar lépcsőházba jutottam. Az egyes lépcsőfokok már úgy elhasználódtak, hogy minden lépésnél nyikorogtak, de úgy fénylettek, mintha frissen polírozták volna őket. A korlát fából készült kapaszkodója hűvösen simult a tenyerembe. Minden emeleten két tejüveg berakásos, faragásokkal és kovácsoltvas rácsokkal díszített lakásajtó volt. Minden olyan régimódi. Valahogy nem tudtam elképzelni Ricket ebben a környezetben. Már a harmadik emeleten kifogytam a szuszból, és nem voltam benne biztos, hogy az ötödikig bírni fogom, de végül nagy zihálva megérkeztem egy hívogatóan szélesre tárt ajtó elé. Rick sehol. Habozva léptem be a végtelenül magas előszobába, amely keskenynek tűnt, pedig sokkal szélesebb lehetett, mint a mienk otthon. A világos színű falak – eltekintve egy keret nélküli tükörtől és néhány egyedi ruhafogastól – teljesen csupaszok voltak. Öt ajtó nyílt erről a folyosóról. Mi történne, ha nem a jót választanám? Kővé dermednék, vagy békává változnék? Mivel a középső ajtó csak be volt hajtva, óvatosan betoltam. A mögötte rejlő helyiségnek csak három fala volt. Az utcai lámpa fénye gyengén beszűrődött. A kísérteties megvilágításban a terebélyes, kopasz parki fák látványa tárult elém. – Zseniális, igaz? – Világos lett, és a hiányzó fal gigantikus ablakká változott. Rick állt mögöttem. Mezítláb volt, csak egy világos, bő szabású nadrágot és egy rövid ujjú fehér Pólót viselt. Nagyot nyeltem, és bólintottam. A szoba fele olyan nagy volt, mint a mi egész lakásunk. A gondosan felújított fapadlót túlméretezett, terrakottaszínű szőnyeg borította, az ablak előtt hatalmas heverő és egy alacsony üvegasztal állt. Akárcsak a folyosón, itt is világosra voltak festve a falak, és néhány nagy, absztrakt, neonszínű festmény függött rajtuk. – Hát ez… király! – nyögtem ki nagy nehezen. Arra gondoltam, hogy bárcsak egyszer nekem is ennyi hely jutna valahol. Rick arca felragyogott. – Tetszik? Sokan túl csupasznak tartják. Odaadod a kabátod? Követtem a folyosóra, majd tovább a konyhába. Az is elég nagy volt, de ott már valamivel több bútort találtam, mint a nappaliban. Volt benne egy hipermodern tűzhely, hozzá egy hatalmas páraelszívó, egy olyan amerikai jégkockaköpő hűtőszekrény és egy világos színű beépített konyhaszekrény. A helyiség közepén masszív faasztal állt, rajta egyszerű porcelántányérok és csillogó poharak, valamint egy tartóban öt szál gyertya. – Remélem, eltaláltam az ízlésedet, bár nem pizza és tejberizs lesz – mondta Rick, miközben meggyújtotta a gyertyákat. Aztán lekapcsolta a lámpát. Olyan volt, mint egy a hősnő elcsábításáról szóló klasszikus filmbéli jelenet, kompletten, borral, ötfogásos menüvel és andalító zenei aláfestéssel. Már nem emlékszem rá, mit főzött Rick. Azt sem tudom, miről beszéltünk. Hogy beszéltünk-e egyáltalán. Vagy csak néztük egymás szemét a gyertyafényben. Egy biztos, valamikor később már a nappaliban a kanapén ültünk, és bámultunk ki az éjszakai égboltra. A hasamban a bizsergés hirtelen felerősödött, amikor Rick a vállamra tette a kezét. Görcsösen kapaszkodtam a még mindig félig teli borospoharamba. Rick óvatosan lefejtette ujjaimat az üvegről, letette a poharat az asztalra, és gyengéden szájon csókolt. A hastáji vibrálás megdermedt, én szintúgy. – Minden rendben, Nadine? – Még ebben a titokzatos megvilágításban is ki tudtam venni, hogy milyen tanácstalan. – Nem tudom… Még egyszer megcsókolt. Ajka az arcomat, a nyakamat, a tarkómat simogatta. Lemerevedtem. – Hé, Nadine! – mormogta Rick a fülembe. – Mi a baj? – Még soha nem… – Mit soha… – Hát, fiúval…én… – Tényleg még soha? – Figyelj! Nemrég töltöttem be a tizenhatot! Olyan meglepő ebben a korban? Rick elengedett, és távolabb csúszott tőlem. – Tizenhat? De én azt hittem… – A borospoharam után nyúlt, és nagyot hörpintett belőle. – Sorry, Nadine, itt valami nagy félreértés történt. – De miért? Még soha nem kérdezted tőlem… – Figyelj csak! Ott dolgoztál a vásáron! Ahhoz legalább tizennyolcnak kell lenni! – A dédnagymamám ötlete volt… – A sors enyhe fintora, hogy épp Dédi miatt kerültem abba a helyzetbe, amitől folyton óvott. Kitört belőlem a nevetés. Rick egy pillanatig csodálkozva nézett rám, azután ve-lem együtt nevetett. És addig nevetett azzal a csodálatos, meleg nevetésével, amíg a bizsergés fel nem éledt bennem a dermedtségéből. – Oké, Nadine – mondta végül. – Kezdjük elölről az egészet, mit szólsz hozzá? – Jó. – Felegyenesedtem, és odaültem mellé. – Ha úgy érzed, hogy túl messze mentünk, csak annyit mondasz: stop. Oké? – Oké. – Várakozástelin behunytam a szemem, éreztem, ahogy Rick két keze az arcomhoz ér, éreztem meleg ajkát a számon. – Ez jó volt. – Még egyszer? – Igen – nevettem el magam. Megint éreztem. Meleg ajkát. Gyengéd és határozott érintését. Mélyen belül valami végtelen melegség és lágyság öntött el. Éreztem Rick mosolyát. – Most jobb? – suttogta. – Sokkal jobb – suttogtam. – Megcsókoltam, megsimogattam simára borotvált arcát, ujjaimmal a hajába túrtam, éreztem, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt. – Nadine… – Óvatosan – kiszabadította magát. – Talán jobb lesz, ha most hazaviszlek… A melegség és lágyság úgy zuhant össze bennem, mint a luftballon, amikor kiszökik belőle a levegő. – Nadine! – Rick megsimogatta az arcomat. – Ne érts félre. Nem lerázni akarlak. De még annyira ráérünk… Ne siessük el. Sóhajtottam és hozzásimultam. – Tényleg haza kell mennem? – Semmit nem kell. De jó, ha tudod, hogy… kísértésbe viszel. – Ha ez a helyzet, akkor inkább vigyél haza. Az autóban is az a fojtott zene szólt, amit egész este a háttérből hallottam. A fűtés a legmagasabb fokozaton működött, fülledt meleg volt, és legszívesebben egész éjszaka kocsikáztam volna, csak hogy Rick kezét nézhessem a sebességváltón, ahogy az inak és erek kirajzolódnak rajta, amikor sebességet vált. Túlságosan gyorsan kiértünk a külvárosba. A házunk előtti parkban tengtek-lengtek a környékbeli háztömbökben lakó orosz fiúk, szokás szerint vodkát és sört ittak. – Itt nyugodtan kitehetsz. – Szó sem – lehet róla – tiltakozott Rick. – A házkapuig viszlek. – Köszönöm ezt a csodás estét! – Vigyázz magadra, Nadine! Cigifüst gomolygott már az előszobában is, olyan sűrű, hogy köhögnöm kellett. Csak ezt ne! Le akarok feküdni és erről az estéről álmodni, Rick nevető szeméről, meleg szájáról, hosszú, keskeny ujjairól… Semmi kedvem nincs a családom péntek esti műsorába belecsöppenni! A nappaliban a férfiak dülöngéltek a röhögéstől, a szobámban a nagymamám harsogta: – Fogd meg, kislány! Ha pénzes fickót foghatsz magadnak, ne ereszd el! Irma mindig pénztelen pasikat fogott ki magának, és a négy gyerekét egyedül kellett felnevelnie. Úgy hallottam, valamennyi rokonom itt rontja a levegőt ezen az es-tén. Stefan, Kevin és Frank nagybátyám hangját tisztán ki tudtam venni, és hallottam, ahogyan Frank felesége, Andrea sivítja: – De lehet, hogy nem szereti, Irma! – Ugyanolyan spiccesnek tűnt, mint a nagyanyám.(…)7.(...)Így kötöttem ki végül mégis Rick hálószobájában, egy vadonatúj fogkefével és egy tőle kölcsönkapott tiszta Pólóval felszerelkezve. – A heverőn alszom, nehogy zavarjam a gondolataidat – jelentette ki, aztán elővett egy gyapjútakarót a szekrényből, és egy csókot nyomott az orrom hegyére. – Jó éjszakát, Nadine! – Jó éjszakát, Rick! Ez aztán a „jó éjszaka”! A matrac túl kemény, a párna túl lapos, a takaró túl könnyű, a lábam túl hideg. Hiányoltam az éjszakai zoknimat. Ide-oda hánykolódtam. Alvásra gondolni sem lehetett. De nem is az alvásra akartam gondolni, hanem Rickre. Így is tettem. Órák hosszat. Milyen ostobaság, hogy vágyakozom utána, miközben itt fekszik tőlem pár lépésnyire! Csendben felkeltem. Gondoltam, megnézem, alszik-e. Felkelteni semmiképp nem akartam. Nem aludt. A feje alatt összekulcsolt kézzel feküdt a heverőn, és bámult ki az ablakon. Amikor meghallotta a lépteimet, odafordult hozzám. – Te sem tudsz aludni, Nadine? – Idejöhetek hozzád? Sokáig nézett rám, majd felemelte a takarót. Csak kicsit tétováztam, mielőtt bebújtam volna. Rick a fejem alá tolta a karját, én pedig a vállához simultam. Keze a hajamat babrálta. – Nadine, én… – Hm? – Nem tudom pontosan, hogyan mondjam, de… – Szedem a fogamzásgátlót, ha – erre gondolsz – mondtam, és gyorsan hozzátettem: – Amióta ismerlek. – Ez volt az egyik – mondta Rick. – És tudod… az aids miatt… rendszeresen járok véradásra… ha nem lennék egészséges, azt tudnám. – Még mindig a hajammal játszott, de hirtelen odafordult hozzám, fél könyökére támaszkodott, és a szemembe nézett. – Nadine… ha valami túl gyors neked, csak szólj… Bármikor abbahagyhatjuk… – Hisz még el sem kezdtük… – Nagyon óvatos leszek – suttogta Rick. – Kávé vagy tea? – Rick az ajtóban állt, és rám mosolygott. Bár szinte semmit sem aludtunk, frissnek és kipihentnek látszott. Az orrom hegyéig húztam a takarót. Éjszaka, a szoba földöntúli megvilágításában simán hagytam magam levetkőztetni, de most, fényes nappal… Nem akartam, hogy Rick lássa a csontos térdemet, a karomon a szeplőket. Talán valami csoda folytán elkerülte a figyelmét, hogy milyen apró a mellem, és hogy a bal hónaljamon van egy ronda anyajegy. – Kávé – mondtam, és amikor megfordult, gyorsan felkaptam a Pólómat a földről, hogy belebújjak. Mielőtt azonban teljesen felvettem volna, Rick visszajött, és letett egy tálcát a matrac közepére. Narancslé, kávé, crois-sant. Megkordult a gyomrom. – Láss hozzá! – Rick leült törökülésbe velem szemben. Míg a croissant-ra vetettem magam, ő csak a kávéját szürcsölgette, és elgondolkodva nézett rám. – Mit keresel te a tizenkettedikben, ha még csak tizenhat éves vagy? Ugye, ez nem a nagymamád ötlete volt? – Dédnagymamám – javítottam ki. – És igen, tulajdonképpen az ő ötlete volt. – Elmeséltem, hogy érte el Dédi, hogy még a hatodik születésnapom előtt elsős legyek. Rick figyelmesen hallgatott, és láttam rajta, hogy számol. – Akkor most kellene tizenhét évesnek lenned. – A tizenegyediket átugrottam. Úgy nézett rám, mintha egy sci-fi filmből léptem volna elé. – Ilyen tempóban akarod folytatni is? – Ha sikerül… – És azután? – A legszívesebben Brüsszelben tolmácsolnék. Legalábbis szép lenne. De az ilyen munkákhoz nem könnyű hozzájutni. Szóval valószínűleg informatika szakra megyek. – Nyelveket akarsz tanulni, de ha a szükség úgy hozza, jó lesz az informatika is, ha jól értem. – Igen. – Akkor most francia- és matekfakultációra jársz? – Igen. – És tizenhét évesen érettségizel? – Pontosan. Rick hirtelen mintha végtelenül messze került volna. A tekintete a távolba meredt. Hideg áradt szét bennem. Fázni kezdtem. – Rick? Összerezzent. – Mit szólnál, ha kocognánk egyet a parkban? Ahhoz, hogy éjszakáig kibírjam, feltétlenül oxigénre van szükségem. Hirtelen mintha vadidegenné változott volna ez a szép férfi. Félelmetes lénnyé, akinek egy ilyen ködszitálós, szürke szombat reggelen nincs jobb dolga, mint zihálva róni a kilométereket. – Én nem szoktam kocogni. – Rögtön gondoltam. Az izmaidon messziről látszik. Rám tört a sírhatnék. Az előbb még azt hittem, hogy végre találtam valakit, aki megért, most pedig… – Bocsáss meg, Nadine! Nem úgy gondoltam! Felpattantam, és kezdtem összeszedni a cuccaimat. – Hé, Nadine! – Rick megfogta a kezem. – Ne haragudj! Hülye voltam. – Visszahúzott az ágyra, és átölelt. – Biztosan nagyon egyedül érzi magát az ember, ha ilyen okos, ugye? Szorosan a vállához nyomtam a fejem, így talán nem vette észre, hogy a könnyeim elöntötték az arcomat.8.Nem volt ott. Reggel még azt esemesezte, hogy „see you later”, és most nem volt ott. Vállat vontam, nekifeszültem a hideg szélnek, és a metró irányába caplattam. – Hé! Nadine! – Megfordított, – és erősen a karjaiba zárt. – Hova mész? – Én… Azt hittem… – …hogy becsaptalak? Hogy képzeled?! – Nem tudom… Hétvégenként jobbnál jobb nőkkel találkozol… – De egyik sem olyan, mint te! – Odavonszolt egy kőkerítéshez, leült, és a térde közé vett, mint egy kisgyereket. – Te egészen különleges vagy! – Hülyeség! – Nem hülyeség! Jó humorú, okos, szép… El sem hiszem. Kétkedve néztem rá. – Figyelj csak ide, Nadine! – Nem esküszöm neked itt most örök szerelmet, ahhoz még túl rövid ideje ismerjük egymást. De azt megígérhetem, hogy mindig őszinte leszek. Kezdetnek beéred ennyivel? Belenéztem a szemébe, és a tekintete simán állta az enyémet. – Igen, beérem. – Eljössz hozzám? – Kabátja zsebének mélyéről előhúzott egy DVD-tokot. – Dirty Dancing. Na tessék! Ahányszor Manuela és Sonja ezt a limonádét nézték, mindig elmenekültem otthonról. Rick jól értelmezte az arckifejezésemet, és bocsánatkérően emelte fel a kezét. – Tudom, tudom! Merő giccs ez a film, de én szeretem a zenéjét! – Oké, de előtte ennem kell valamit. – A sarki büfé felé irányítottam a lépteimet, Rick azonban továbbhúzott. Az egy utcával odébb lévő gyorsétterembe sem engedett be, pedig ott állati finom pommes frites-et és currys kolbászt adnak. – Van fogalmad róla, minek teszed ki a szervezetedet, ha ilyen vackokat eszel? – szidott le. – Ilyen erővel a kukából is ebédelhetnél. – Ilyeneken nőttem fel, és épp te mondtad az imént, hogy milyen csodálatos nő lett belőlem. – Akkor eddig szerencsésen megúsztad. Én mindenesetre kíméletesebben bánok a testemmel. Otthon eszünk. – A főutcáról a park felé irányított, és tíz perc múlva már a házkapu előtt álltunk. Rick felszaladt az öt emeleten, én pedig már a harmadik után kifulladtam. – Miért kell neked pont az ötödiken laknod? – fújtattam, amikor végre behúztam magam után a lakás ajtaját. – Mert így juthat az ember egy kis ingyenkondícióhoz! – Rick már a konyhában állt, és szeletelt valamit. – Ha már kapsz egy kis levegőt, kivehetnéd a wokot a szekrényből, meg egy zacskó üvegtésztát is. Mindjárt megleszek. – A vágódeszkán már tényleg készen hevert egy kupac karikára vágott póréhagyma, és Rick éppen a répa szeleteléséhez fogott hozzá. – A wokot ott, a tésztát és az olajat pedig amott találod – mutatott egy nagy késsel a megfelelő szekrényekre. Kisvártatva az asztalnál ültünk, és a tésztás-zöldséges ragu a tányérunkon csábító illattal töltötte be a konyhát. – Ezt meg hol tanultad? – Valamikor szakácsnak készültem. De nem sokáig jutottam. A számba vettem az első villányi adagot, és elragadtatva hunyorítottam. – Csúcs! Nagyon-nagyon finom! Rick eddig izgatottan figyelt engem. Most ő is neki-látott. – Kérsz egy kávét? – Hát persze! – Ami Rick – hipermodern kávéfőzőjéből kijött, mérföldekkel jobb volt annál, mint amit otthon szoktam inni. Két csészével készített, tejhabbal és fahéjjal. – Akárcsak a szeplőid – mondta, amikor a csészét elém tette. – Hm? – A fahéj. Olyanok a szeplőid, mint a fahéj, a bőröd pedig a tej. Csábító. – Bolond! – Oké. Ha nem lehet veled romantikus tárgyú társalgást folytatni, akkor megyek, és előkészítem a vetítővásznat. – Milyen vetítővászon? – A kivetítőhöz. Tévém nincsen. Ez nekem fel sem tűnt pénteken. Rick olyan volt, mint egy kisfiú, aki az elektromos vasútját szereli össze, amikor feltette a vásznat, és a laptopot összekötötte a kivetítővel. – El fogsz ámulni! – mondta büszkén. – Ezért a cuccért megérte néhány pluszmunkát vállalnom. (...)
